A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutasson be néhány fotográfust, akiknek munkássága inspirálja, illetve olyan képeket, amelyeket kiemelten fontosnak tart.
Hosszan lehetne sorolni azoknak a fotósoknak a neveit akik a “kedvenceim”, akik hatottak vagy hatnak rám. Nagyon sok területét tartom érdekesnek a fotóművészetnek, így végtelen lehetne a felsorolás, arról nem beszélve, hogy a neveket szinte mindenki ismerné…
Viszont a rengeteg “kedvenc” között van egy két olyan fotós, aki máshogy érdekes, aki valamiért közel áll hozzám, akit nem unok meg. Közülük most Chris Rhodes az, akit szeretnék bemutatni:
Chris Rhodes, W Magazine
A brit, Londonban élő fotográfus munkáiban azt tartom különlegesnek, ahogyan a divatfotográfia és a személyes képkészítés szinte észrevétlenül folyik át egymásba. Ugyanazzal a kíváncsisággal fordul egy modell, egy ruhadarab, egy üres szoba, egy kopott fal vagy az utcán talált jelentéktelennek tűnő részlet felé. A divatfotóiban és a személyes munkáiban következetesen ugyanazt a vizuális nyelvet használja, amely a hétköznapi dolgok költőiségére épül. A Bottega Veneta, a Burberry, a Jil Sander, a Prada, a Self Service, a Supreme, a The Row és a W Magazine rendszeres megrendelői.
Chris Rhodes, Jil Sander
Mit fényképez valójában? Nagyon sokszor szinte semmit — és éppen ez az érdekes. Egy kilincset. Egy lefolyót. Egy poharat. Egy falat. Egy eldobott tárgyat. Egy szőnyeget. Egy növény levelét. Egy félig nyitott ajtót. Egy szokatlan színt két felület találkozásánál. Valaminek a nyomát, amit egy ember hagyott maga után. Az AnOther Magazine egy korai kiállítása kapcsán pontosan ezt emelte ki: Rhodes kameráján keresztül a banális tárgyak – narancsleves doboz, ruhafogas, lefolyó – hirtelen figyelmet követelnek. Ő pedig azt mondja, nem azért fényképezi ezeket, mert előzetesen jelentést tulajdonított nekik: egyszerűen abban a pillanatban másképpen látta őket, mint korábban. Nem úgy dolgozik, hogy van egy gondolat, majd keres hozzá képeket. Sokkal inkább úgy, hogy észrevesz valamit, lefényképezi és később a képek között létrejönnek az összefüggések.
Chris Rhrodes: Hotel Mermaid Club, 2019, részletek a sorozatból
Képek forrása: RVB Books
A Hotel Mermaid Club az első nagy, összefoglaló személyes munkája. A képek nem egyetlen hely dokumentációja, hanem lassan összegyűlt észrevételek sora. Könyve kapcsán maga úgy fogalmazott, hogy koncepcióktól szabadon, ösztönösen fényképezi a környezetét. (Document Journal)
Vizualitása nem egyetlen trükktől erős. Inkább néhány dolog állandóan visszatér: a furcsa kivágás, a negatív tér, a kopott vagy tökéletlen felületek, az esetleges gesztusok, a tárgyak egymás mellé kerülése, a természetes fény és időnként a direkt vaku, illetve egy nagyon sajátos, néha kissé fakó vagy éppen váratlan színhasználat. Sokszor közel megy és szorosan vág, miközben maga Rhodes azt mondja, nem hosszasan komponál: a fény, egy szín vagy egy tárgy együttállása érdekli abban a néhány másodpercben, amíg létezik.
A Memphisről készült sorozata kapcsán Rhodes arról beszél, hogy a munkája nagyon is az emberekről szól, csak gyakran tárgyakon és színeken keresztül képviseli őket. Memphisben a „faded glamour”, az elmúló vagy kopott csillogás érdekelte.
Chris Rhodes: Welcome to Memphis, 2014, részletek a sorozatból
Képek forrása: Dazed
További munkái, a 2025-ös Murals sorozat Sanghajban készült: megint egy város „csendes szellemét”, felületeit, fényét, ritmusát és apró szobrászi nyomait keresi, nem a klasszikus városképet.
A 2025-ös Astoria ugyanezt továbbviszi: utcák, enteriőrök, gesztusok, tárgyak, nyomok és részletek lazán egymás mellé rendezve. A könyvnek nincs hagyományos narratívája; inkább a képek ritmusából és egymásra feleléséből épül fel egy hely érzete.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, miért érdekes Rhodes fotográfusként: Nem különleges dolgokat akar különlegesen lefényképezni, hanem olyan intenzitással nézi a teljesen hétköznapi világot, hogy az egyszer csak furcsává, széppé vagy jelentőssé válik — és ezzel a látásmóddal fényképez a személyes és divat munkáiban is.