A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.
Izgalmas volt átgondolni, hogy mik lehetnek azok a nem fotográfiával kapcsolatos dolgok, amik eddig inspiráltak, már csak azért is, mert ezt más munkáját vizsgálva, kívülről talán könnyebb megállapítani. Ha például számomra lenyűgöző vizuális művészetre gondolok, biztos, hogy elsők közt jut eszembe a japán ukijo-e és az absztrakt expresszionizmus. E két Hirosige-kép az alkotó az őt körülvevő világ és alanyai iránt táplált mély tiszteletét és aprólékos figyelmét példázza. Hirosige kompozíciói a szememnek tökéletesek, mégsem válnak unalmassá. Virtuóz szín- és formakezelésében, mégis egyfajta szerény visszafogottság, alázat jellemzi a képeket, amelyeken a legbanálisabb szituáció is ünnepivé és felemelővé válik.

Utagava Hirosige: Suijin-szentély a Sumida-folyónál Massakiban, 1857 © collections.mfa.org (jobb oldalon)
Hokuszai – aki egyébként szintén ukijo-eiről jól ismert – alábbi festménye azt a játékosságot példázza, amellyel a kicsiséget és hatalmasságot, a kettő viszonyát, relatív jellegét képes ábrázolni. Képeiken egy madár vagy levél is hatalmasabb lehet a Fudzsinál, míg egy másikon egy város apróbb, mint egy bogár a fűben. Ez a részletekben megbúvó, filozofikus statement – ami persze jórészt kulturális közegükből fakad – rendkívül szimpatikussá teszi számomra alkotói hozzáállásukat.

Nem tudom kihagyni Mark Rothko jól ismert munkáját. Egyszerűsége és ereje lenyűgöző, képei számomra olyanok, mintha összegeznék a művészettörténet színnel, térrel, arányokkal kapcsolatos ismeretanyagát. A gyűjtés közben izgalmas volt őket a Hiroshige metszetek mellett látnom, mert rokonságot fedeztem fel köztük, és bizonyos esetekben a saját fotóimon használt kompozíciók közt is.

Mark Rothko: No. 10, 1950 © Kate Rothko Prizel & Christopher Rothko/Artists Rights Society (ARS), New York/moma.org (jobb oldalon)
Egyes alkotásokat számomra, kiforrott esztétikájukon túl, a mű mögött megbúvó határozott, átütő erejű és kortalan alkotói attitűd tesz vonzóvá és inspirálóvá. A Pink Floyd olyan együttes, ami kiskorom óta kíséri az életemet, és (kis kivétellel) munkásságukat tökéletesnek gondolom, amelyben komplex formanyelv és virtuóz kreativitás ad utat a nagyon is személyes tartalomnak. Az Animals című albumról álljon itt a Dogs című szám, ami az egész album kontextusában hangulatával és szövegével egy nagyon emberi és átélhető melankóliát közvetít. Az albumban megjelenő állatok (Disznók, Kutyák és Birkák) a modern ember típusait szimbolizálják, köztük a kutyák válnak főszereplővé, akik szorongásból és a biztonság hajszolása érdekében válnak opportunistává, majd keserűvé és magányossá.
A Music for 18 Musicians az előző zenei példa hangulatával kontrasztban állva felemelő és bizakodásra ad okot, az alkotásba és a szépségbe vetett hitet testesíti meg számomra. Steve Reich minimalista zeneszerző ezen művét élőben is volt szerencsém hallani a Müpában – életem egyik meghatározó zenei élménye volt. Kiváló példa arra, amikor egy látszólag egyszerű koncepció találkozik kiforrott és érzékeny stílussal, és amelyben egy szabályos rendszer rendkívül finom és gazdag rétegeket rejt. Számomra ez olyan zene, ami a zene egészét képes képviselni.
Két irodalmi példát említenék, két kedvenc regényemet, melyek sok mindenben hasonlítanak, és mindkettő „célkitűzéseivel” nagyon is tudok azonosulni, ha saját alkotói célkitűzéseimre gondolok. Ez pedig a világ megismerésének, az emberek gondolkodásának, a gondolkodás és értékítélet ambivalenciájának minél jobb feltérképezése. Spiró György Fogság című regénye egy római zsidó diaszpórában élő kisfiú utazásáról szól, mely egy politikai és vallási tekintetben intenzív időszakban történik, Krisztus megfeszítése környékén. Az eszes és világra kiváncsi, összefüggéseit érteni akaró főszereplővel együtt ismerjük meg a kor erkölcsét, filozófiáit, az elénk táruló mintázatok pedig lényegüket tekintve egyáltalán nem különböznek attól, amik ma is mozgatják a világot. A regényben ábrázolt világ aprólékossága és érzékenysége észbontó, a nyolcszáz oldalas könyv gyakorlatilag egy kézi időkapuként működik. Hasonló utat jár be Gore Vidal Teremtés című regényének főhőse is, Kűrosz Szpitama, Zoroaszter unokája, aki az időszámítás előtti hatodik századi Perzsa Birodalom nagyköveteként utazza körül az akkori ismert világot, hogy a kor filozófusaival, bölcseivel, prófétáival találkozva egyetemes választ kapjon a lét kérdésére. Túl azon, hogy élénk és pontos képet fest a kor kultúráiról, az egyébként nagyon is kalandos, olvasmányos regény az ember által gyakran tévesen egyetemesnek tartott értékek relatív voltáról mond a legtöbbet.

Végül két filmet szeretnék bemutatni, melyek tükröt tartanak a médiumnak, és más-más módszerekkel az alkotás, az alkotásban való és az alkotóként a világban való jelenlét kérdésével foglalkoznak. A Rémy Belvaux, André Bonzel és Benoît Poelvoorde által készített Man Bites Dog (eredeti címe “C’est arrivé près de chez vous“, ami annyit tesz: „A környékeden történt”) sötét, komikus áldokumentumfílm, mely egy dokumentumfilmes stáb, és alanyuk, Ben, a karizmatikus sorozatgyilkos viszonyát meséli el. Az alkotás közben a filmesek egyre közelebb kerülnek megnyerő és szórakoztató, és a világra egyébként nagyon is érzékeny szereplőjük által elkövetett szörnyűségekhez, míg végül maguk is involválttá válnak. A film a megfigyelés és a megfigyelt jelenségben való részvétel közti határt vizsgálja. Alább a kedvenc jelenetem, melyben Ben egy lövöldözéses üldözés közben is időt szakít a környék galambjairól való értekezésre és egy szép vers elszavalására.
Az utóbbi időben a Cameraperson című film fogott meg leginkább, melyet Kirsten Johnson rendező és dokumentumfilmes operatőr korábbi filmjeihez fel nem használt nyersanyagaiból szerkesztett. Egyfajta óda ez a dokumentumfilmezéshez, és az alkotói jelenlét aspektusait jeleníti meg könnyed, ám rendkívül elegáns és erős módon. Miközben a sokszor élet-halál kérdéseket feszegető témák filmre redukálódásának komikusságán mulatunk, a jelenetek közt felsejlik a rendező magánélete, saját céljai és alkotásának tétje, és az ahogy ő maga gazdagodik, vagy éppen terhelődik elviselhetetlenségig az átélt élményektől.
Bartha Máté, a hónap alkotójának további posztjai:
Bartha Máté: Vizuális napló
Bartha Máté: Fotográfiai insprációk