A hónap alkotóját arra kértük, hogy mutassa be azokat a személyeket, dolgokat, kedvenceket, amelyek nem (csak) a fotográfiához kapcsolódnak, de szereti őket, inspirálóak számára.
Impulzív és enyhén figyelemzavaros ember vagyok. A fotózást és a pecázást leszámítva ritkán mélyedek el dolgokban, inkább az a jellemző, hogy egy-egy gondolat, kép, írás megragad, és onnantól kezdve folyamatosan motoszkál, munkálkodik bennem. A mostani bejegyzést is ennek a fényében írtam meg, kicsit felrúgva a klasszikus szerkesztési elveket.
Nem szeretem a túl elvont vagy művészieskedő alkotásokat, ezek általában untatnak. Amikor nem fotózok éppen, olyan típusú tartalmakra vágyom, amelyek elég könnyedek ahhoz, hogy szórakoztassanak, kikapcsoljanak, elvonják a figyelmemet a folyamatban lévő munkáimról. Gyakran kérdezik tőlem, hogy mindenhova viszek-e fényképezőgépet magammal, amire a válaszom az, hogy sehová sem, csak ha dolgozni megyek, mert nem akarom, hogy a fotózás teljesen beszippantsa az életemet. A könnyedség mellett a többi műfajban sokszor az inspirációt találom meg.
Szeretem a jó emberábrázolást, gyakran választok egy alkotót (rendezőt, színészt vagy karaktert), akire felfigyelek, és szisztematikusan végignézek tőle mindent. Így például Guy Richie Blöffje, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, vagy az Úriemberek ott vannak a kedvenceim listáján, de Danny Boyle is olyan rendező, akinek kifejezetten csípem a rendezéseit. Boyle nagyon jó a populáris történetmesélésben, akár a 127 óra című filmjére, akár a Napfényre gondolok. Ezek nem kiemelkedő filmtörténeti remekművek, mégis van bennük valami, egy-egy motívum, ami nem ereszt, és ami hetekig zakatol bennem. Az Everest című film is ilyen volt: két dolog érdekelt benne: az egyik, hogy mi a fenének játszanak emberek orosz rulettet (miért kell a végletekig vinni értelmetlennek tűnő dolgokat?), a másik, hogy kedvelem Jake Gyllenhaalt, és kíváncsi voltam az alakítására.
Szeretem és tisztelem Clint Eastwood munkásságát, a Millió dolláros bébi az egyik kedvencem tőle. Lenyűgöz az akaraterő, a kitartás, és az erre a „kaptafára” felhúzott történetek. Épp most vagyok túl Az utolsó tánc című sorozaton, ami Michael Jordan életét dolgozza fel. Mint alkotás, nem kiemelkedő, mégis három nap alatt mind a tíz részt megnéztem, mert izgalmas volt belelátni ennek a lenyűgöző sportembernek a fejébe. Jordan előtt James Nachtwey munkásságát néztem végig töviről-hegyire, tegnap pedig már Balczó András olimpikon öttusázó élettörténetébe lapoztam bele…szóval, most erre kattantam rá, és egyenlőre nem ereszt.
A zenei ízlésem meglehetősen eklektikus. Szinte mindig John Scofieldet hallgatok, ha írok, ez a típusú jazz inspirál, és fel is pörget annyira, hogy megfelelő hangulatba kerüljek (és a túlontúl depresszív gondolatok is elkerüljenek).
Gyakran eljátszom azzal a gondolattal, hogy egy-egy munkámhoz milyen zene passzolna. A Szofi élete sorozatom filmre fotózott részét például részben a Pink Floyd High Hopes című száma inspirálta vizuálisan és hangulatában is: néhány fotóm erősen rímel a videóklipre.
A világmegváltó és ráhangolódó zenéim például a Pearl Jam Present Tense vagy az Alice in Chains: Would című számai. Amúgy is nagy grunge rajongó vagyok, úgyhogy ebből a műfajból szinte minden jöhet: a Nirvanán nőttem fel.
Ha könyv, akkor Steinbecktől az Érik a gyümölcs, nem magyarázom, miért, azt egyszerűen el kell olvasni. Ugyanakkor, akármennyire is adná magát, de a filmadaptációt máig nem bírtam megnézni, talán attól félek, hogy nem nő fel a könyvhöz, hiába számít a maga műfajában az is ikonikusnak. Steinbecknek van egy másik könyve, az Orosz napló, amelyet Robert Capával együtt jegyez. Ez utóbbi azért elképesztően izgalmas, mert még a gondolatába is beleborzongok, hogy ilyen kaliberű emberek dolgoztak együtt. Vagy, hogy olyan cimborákkal lógtak együtt, mint Hemingway.
Huszonévesen a Musée d’Orsay-ben a sok órás képnézésben elveszve végül egyetlen képhez mentem vissza megnézni, hogy ki festette. A sok ezerből történetesen egy Rippl-Rónai képet sikerült választanom, az Éjszaka a parkbant. Nem tudnám megindokolni, miért épp az szólított meg, de kiemelkedett a többi közül.
Végezetül választottam egy képet, Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményét, amelyet a részletgazdagsága, a kidolgozottsága, a tágassága miatt szeretek, újra és újra felfedezem. Bosch festményei hatnak még így rám, megunhatatlanok. Az egyik saját fotómon, amely Nagybányán készült, szerintem érződik Bruegel festményének a hatása.
Hajdú D. András, 2020. május hónap alkotójának további posztjai:
A hónap alkotója: Hajdú D. András
Hajdú D. András: Vizuális napló
Hajdú D. András: Fotográfiai inspirációk