Szakács Emese Biborka: Láthatóan hallható (CAPAZINE – LET’S DANCE)

LET’S DANCE, avagy Táncoljunk! hívószó fotográfusokat és zenészeket invitált közös munkára. A műhelymunka központi témája a zene és a fotografikus képalkotás kapcsolata, vizsgálódásának tárgyai a hangképek, a grafikus kották, a montázs, az újrajátszás, a zenetörténet és a fotótörténet találkozása, az alkotói kísérletezés lehetőségei voltak.

CAPAZINE – LET’S DANCE kiadvány © Capa Központ

Szakács Emese Biborka szakszövegíróként vett részt CAPAZINE – LET’S DANCE workshopon. Láthatóan hallható című írásában a műhelymunka során készült alkotásokra reflektált.

Vajon mi történik akkor, ha egy fotográfus és egy zenész összedolgozik, és együtt hoz létre valamit? A CAPAZINE – LET’S DANCE című műhelymunkájának az volt a célja, hogy olyan műveket hozzanak létre a résztvevők, amelyek a fotográfia és a hang közötti kapcsolat megteremtésére törekednek. A több hónapos workshop, számos előadás és többféle gyakorlati feladat elvégzése során a fotográfusok, zenészek, zeneszerzők és zenei producerek párokba, kisebb csoportokba rendeződtek és közösen hozták létre alkotásaikat. Hét olyan kísérleti mű jött létre, amelyek, bár különböző aspektusból, de mind a hang és az állókép kapcsolatát vizsgálják.

Belicza László Gábor és Baráth Bálint Öt miniatűr című munkájában a montázson látható állóképek, képtöredékek megjelenítése a hangmagasság, a hangszín, a hangerő, a hangok időtartamának tagolásán vagy modifikálásán keresztül kitárja az észlelt hangok terét. A Baráth Bálint által komponált miniatűrök ötféle lehetséges módon tárják fel a montázs vizuális rétegeit, az állókép és a zene kapcsolatát az időbeli és a szerkezetbeli hasonlóságok, a konkrét- szabad asszociáció, a közös szimbolika és az emocionális töltet mentén. A zenei miniatűrök a képi montázs rétegeinek, különböző vizuális egységeinek – mint például szitakötő – hangalapú megfeleltetésével jönnek létre, a dallam és a ritmus, tehát nem kotta segítségével kerül meghatározása. Az öt miniatűrben hallható dallam, harmónia láthatóvá válik: a montázs képeinek egymásra ható asszociatív hatása, a vizuális és auditív metaforák halmaza együtt alkotnak egy közös egységet.

A Juhász Tamás és Juhász István András együttműködésének eredményeképpen létrejött Virágkáka című mű alapját természeti zajok – zörejek, vízparti effektek – adják, amelyre a Juhász Tamás által modifikált hangok épülnek. Juhász István András a hangfelvétel helyszínén készített fotóin prizmával töri meg a látványt. Az optikailag „meghajlított terek” a zenével párosítva egy különleges, békés, fiktív patakparti atmoszférát hoznak létre, amely csupán az alkotók által létrehozott vizuális és auditív tartalom egységében létezik. A teljes mű fókuszában ez a nehezen megragadható, csupán a felvételekben létező helyszín áll, amely a befogadói képzelet segítségével válik megtapasztalhatóvá.

Dudás Marcell és Nagy András egy olyan helyre visz minket magával, amely mindkettőjük számára meghatározó: Budapest XIV. kerületébe, Zuglóba. Nagy András képei nagyvárosi életképek. Dudás Marcell egyenletes lüktetésű zenéje filmszerű ritmust, egyfajta folyamatosságot ad a fotóknak, mégsem korlátozza azok jelentését. A dallam dinamikája és Nagy András sorozatának – amelyből a kiadványban egy kocka látható – hangulata azt is megkérdőjelezi, hol járunk valójában, a budapesti Zuglóban vagy éppen a New York-i Brooklynban. Az alkotók itt is a befogadó fantáziájára, a nyitott lehetőségekre, az „aktív hallgatásra” építenek. Egy olyan, gyerekkoruk óta hömpölygő sztorit mesélnek, amelynek következő jelenete még csak most történik meg velük, a kerület egykori/jelenlegi lakóival.

Péter Áron Izsák és Szántó Tamás Mágnes című munkájának középpontjában a tárgyak hőre történő reagálása, belső változása áll. A dokumentarista ábrázolástól meglehetősen távol álló alkotásban azt figyelhetjük meg, hogy a kemencébe tett anyagokkal hő hatására mi minden történik, hogyan alakulnak át, mivé válnak a folyamat végén. A szemmel látható izzás élénk színkavalkádján túl ugyanakkor hang is képződhet: Péter Áron Izsák 900 °C fokon egy fogtechnikai kemencében izzó tárgyakról készített felvételeket, a magas hőmérséklet és fény együttes képződésekor pedig hangok is létrejöttek. A Szántó Tamás által készített, többszólamú, ismétlődő dallam a hőhatásra képződő hangokat idézi meg, a szólamok fokozódó hangerejével és az egyenletesen lüktető ritmusával reflektál a képeken történő folyamatokra. Az alapszólamra épülő kiállások kiegészítik az egyenletes ritmust és tükrözik a képeken látható forró tárgyak átváltozását.

Mákó Rozi és Piti Marcell egy sokkal ridegebb vidéket mutat be: a világűr nem hallható hangjait és a Hold felszínét. A monoton zajzene alkotta atmoszféra végtelennek tűnő sistergésekből áll, hidegsége ellenére mégis egységes, harmonikus légkört teremt. Ez a légkör nem más, mint a Hold Mákó Rozi által elképzelt és megkomponált hangsávja, amely Piti Marcell kétrétegű fotóinak színspektrumvetületén is visszaköszön. A különböző színek Mákó Rozi zenéjének frekvenciaváltozásait mutatják, egyúttal a Hold felszínének domborzati színskáláját is jelölik, amelyek az alsó fekete-fehér képréteggel kiegészülve rajzolják ki bolygónk egyetlen holdjának kőzetburkát.

Ravasz András és Juhász Tamás a zene és a fotográfia kapcsolatát elemezve, közös munkájuk, a Harangok elkészítése során egészen a Fluxusig nyúltak vissza. Ravasz András egy John Cageről készített fotót határozott meg kiindulópontul, ahol Cage egy zen kolostor harangja alatt látható, a képhez társuló hang pedig csak képzetként létezik. Ezt a fotón látható akciót játszották újra (reenact), ezúttal azonban a hangot is rögzítették hozzá. A harang ismétlődő kongása és a többszólamúság által teremtett dallam többfelé irányítja a hallgató figyelmét: először a középpontban álló figurára, az ő szemszögéből feltételesen hallható hangra, majd a kongatások által a kép teljes terére.

A Kaincz Orsolya–Regős Benedek szerzőpáros által megalkotott fotografikus kotta (Konstrukció) lehetőséget ad a zenészeknek, hogy a hagyományos notációtól (kottaírástól) eltérően, kizárólag vizuális elemek alapján, a benyomásaik segítségével alakítsák ki a zenei hangzást. A hangszerek megszólaltatásának technikája is eltér a klasszikus zenekari rendszertől: a fémes hangok, ütések, a hangmagasság és hangerő hirtelen változtatása, a szélsőséges hanghatások keltése feszültséget okoznak, indulatot keltenek. Ez a feszültség a vizuális kompozíción is megjelenik, ahol az építkezési alapanyagokat mutató fekete-fehér fotók a kontraszt és a véletlenszerűen felbukkanó absztrakt képi elemek segítségével fokozzák a fotografikus kotta dinamikusságát.

Ahány alkotópáros, annyiféle variáció jött létre a fotográfia és a zene közti kapcsolat megteremtésére, mégis fontos kiemelni a projektek legfőbb közös vonását: az egymásra utaltságot. A CAPAZINE workshopon létrejött művekben a finom, szinte alig észrevehető hangi részletek különböző módokon képződnek le a fotókban, hétféleképpen válik bennük a hang „láthatóan hallhatóvá”, a fotó pedig „hallhatóan láthatóvá”.

A CAPAZINE – LET’S DANCE limitált példányszámú kiadvány ismét kapható lesz a Capa Központban, amint újra kinyit az intézmény.

A CAPAZINE – LET’S DANCE kiállítás 2020. február 10-ig volt látható a Capa Központban.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük