Ahogy 2018 óta minden évben, idén is megkérdeztünk kurátorokat és elméleti szakembereket, hogy mely fotósorozatok, kiadványok, kiállítások és események ragadták meg a figyelmüket, voltak fontosak számukra az elmúlt esztendőben.
Bán András műkritikus kedvencei a 2021-es évből.
Műkritikus vagyok, s amíg létezett műkritika, az események, változások, trendek, kiállítások foglalkoztattak, a „szín”. E műfaj elmúltával most inkább az íróasztalomnál a helyem. A „szín” számomra: könyvek, albumok, mailek, szájtok, egy bögre kávéval. Innen válaszolok a Capa Központ megtisztelő kérdésére élményeimről.
Kutya év. Egy (még) meg nem valósult könyv. Csontó Lajos képzőművész tervezett, ám súlyos szívműtéten esett át az előző esztendőben: volt ideje felkészülni arra, hogy el kell indulnia, de esetleg nincs visszatérés. A műtétből magához térve írni és fotózni kezdett, ahogy lehetett. Araszoló kézírás, fotók telefonnal. Fohász és tükörbe nézés. Lehet póz nélkül? „Átlépni azon a határon többször is, aminek létezéséről eddig nem is tudtál. […] És végül maradsz, ahol voltál, remegve a kegyelemtől.” „A halálfélelem olyan lett, mint az alkohol. Visszatérő bódulat.” A fotókból és versekből születtek grafikai lapok (GYÓGYÍR, Capa Központ), ám adekvát formájuk inkább a könyv: kisalakú, vastag kötet, szürke tónusok, durva raszterbontás, bizonytalan lépések a kórházi folyosón. A könyvből most néhány példány készült a barátoknak: van esély a kinyomtatásra?
Egy másik, ám megvalósult könyv: Kétszázötvenedre kettő-nyolc. Vagy száz fotó több évtizednyi fotóriporteri termésből. A most 77 éves Rédei Ferencet a szakma nagyon ismeri. Rovatvezetőként műhelyt teremtett a Népszavánál is, a Népszabadságnál is. A fotós Rédeire a 2020-as Fotóriporteri Életműdíj terelte újra a figyelmet. A könyv képválogatása mértéktartó: a sportfotókból és a politikai tudósításokból a legfeszesebb beállításokra koncentrál, hol drámával, hol humorral. Leghosszabban azt a nyolc oldalt nézegettem, amelynek a fejezetcíme: „A Kádár-villa”, és amely stílusában nagyon más: leíró, megrendült. A Kádár nélkül maradt „rezidencia”. Szűkszavú színes fotók: idézőjelbe tett és megélt „proliság”, szánalmas, maradékokból összekapart modernségünk. A nyitott szekrény polcán tucatnyi fáradt műbőr retikül, a kamrastelázsi alatt rekeszben szódásüvegek.
Kitérő, megemlékezés. A Rédei-könyv, mint a minőségi fotóalbumok jórésze a Pauker Nyomdában készült. Az év végén hunyt el Vértes Gábor. Még nem volt hatvanéves. Családi elbeszélésből tudott Pauker Mór 1902-ben alapított papírárúboltjáról és nyomdájáról. Amikor az apja nyomán ápolt álmai – történész szeretett volna lenni – elszálltak, nyomdai gépmesternek tanult. Idővel felépítette az egyik legjelentősebb és legigényesebb hazai íves ofszetnyomdát, a Paukert. Az előkészítés során és gépindulásnál mindig szívesen látták a grafikust és a szerzőket: sokat lehetett náluk tanulni a szakmáról.
Egyelőre szintén kiállításon és neten létezik az a katalógus, amelynek témája: a lányok és a numerus clausus. A zsidótörvények „hétköznapjainak” kutatását kezdeményezte Szapor Judit és Karádi Éva, főként visszaemlékezésekre támaszkodva. Milyen életutak kínálkoztak a tehetséges, ambiciózus zsidó lányok számára a két háború között? Az egyik út, jól tudjuk, a fotográfus mesterség volt. És az egyik lehetőség a külföldön – például a Bauhausban – való tanulás. Úgy tűnik, a fotótörténész szakmát is eléri a hálók, társadalmi kapcsolatok finomszerkezetének vizsgálata. Erre példa a Magyar Fotótörténeti társaság két új kiadványa is, a Fisli Éva szerkesztette Fotográfusnők, illetve a Társaság évkönyvében Peternák Miklós nagy – és a netes archívumokkal elképesztően kibővült – tudásanyagot megmozgató Fénykép térkép világkép című tanulmánya, amely viszont a XIX. század második felének fotográfiai hálózattörténetének megírását kezdi el. A lányok és a numerus clausus kiállításnak a 2B Galéria adott helyet, kutatási tanulságait pedig a Holokauszt Emlékközpont Lénárt András szervezte konferenciáján mondta el Karádi Éva.
Végezetül egy esszé, amely a lassan magára találó Fotóművészet folyóirat 2021/2. számában jelent meg. Szerzője Gáspár Balázs, aki az akkori elkeserítő nyomdai minőség ellenére „felfedezte” a Reismann János szerkesztette propaganda célú, de a szocreáltól lehetőség szerint eltávolódó, 1956-os megjelenésű Budapest-albumot. A sokszempontú, adatgazdag elemzés kibontja, hogy jelenítette meg nagyvonalúan a – sorsa miatt ekkor épp nagyobb lehetőségeket kapott – fotós-szerkesztő a romokból születő európai nagyvárost (újólagos szétlövése előtti utolsó pillanatban). Ezeknek az éveknek több más fotós teljesítményét érdemes majd még felfedezni, elegendő Gink Károly merész Beszélő házak könyvét vagy Czeizing Lajos költői éjszakai Budapest-albumát megidéznünk.
Cikkíróinktól azt kértük, hogy olyan projektről ne írjanak, amelyben érintettségük van.
Nézd meg a 2021 kedvencei sorozat többi részét is!