Van olyan fénykép mindannyiunk számára, ami valamiért mélyen megérint, és kiemelkedik a többi közül. A Roland Barthes filozófus által punctumként emlegetett jelenség, amely – gyakran a fotós szándékától függetlenül – eltalálja a nézőt, sokszor egy mellékes, apró, látszólag jelentéktelen elemről van szó, amely mégis rendkívül erőteljesen hat az egyénre. Sorozatunkban a fotós szakmán kívülről szólítunk meg szerzőket, hogy osszanak meg egy gondolatot vagy benyomást egy számukra fontos fotográfiáról. Fedezzük fel együtt ezeket a személyes történeteket!

Vecsei H. Miklós színész, író, dramaturg a novemberben megjelenő közel lenni című kötetéből osztott meg egy részletet Urbán Tamás fotójához kapcsolódva.

„(…) nem hagytam, hogy bármi igaz maradjon bennem.

csak ez a mondat.
és a felismerés:

biciklire ültem, és kiálltam a Szabadság híd szélére.
májusban történt, egy szombati napon.
mintha rajtam kívül senki nem lett volna a városban.

egyetlen embert vettem észre,
egy zongoristát, régi ismerős,
aki egyszer kiköpte elém a fogát, mikor beszélt.
a folyó tempójában sétált, oly biztosan és egyenletesen,
mintha leendő korok fedték volna fel előtte titkos szerkezetüket.

már lábujjamon volt a súly,
és kicsorbultak a pillanat élei
de nem ugrottam, mert már nem éltem,
nem volt lábam, mivel ugorjak.
testem sem volt, mi zuhanjon.
pelikán sem voltam, hogy véremmel etesselek,
mert nem voltál gyermekem. anyám lehettél. édesanyám.
és megnyugodtam.

a hazaút nagyon szép volt.

a folyosó végén nyitva várt az ajtó.
a pepita kövek az előttem hazaérő
utolsó szavait visszhangozták.

mindenkinek el kell dönteni,
hogy jó-e, hogy van, mert utána minden ebből következik,
mondta ő, és a pepita kövek ezt visszhangozták.

az éjszakai Hold-korong fénye bevilágított
a lépcsőház nyitva hagyott ablakain.

leveszem cipőmet, hiszen szent ez a hely.

szól hozzám az ablak nyikorgása,
befúj rajta a szél, lehűti szobánkat és mesél.
ez az én nyelvem.

te már aludtál.
álmodban egy koponya volt az arcod.
ismertem már egy másik koponyaarcút is.
idegenek voltak számomra ezek a szemgödrök,
amiknek bölcsőjében csak széthullott dolgokat
lehet megpillantani. van bennem valami remény,
hogy a világ ma nem romlott tovább. és lefekszem.

csecsemőkoromtól lucskosra izzadom magam éjjelente.
te éjszakánként fölkelsz, levetkőztetsz, megtörölsz,
a törölközőt ernyedt testem alá gyűröd,
és felszáradhatatlan foltokkal alszunk tovább.
több lélek hagy nyomot a matracon,
de egyik se a miénk.”

Vecsei H. Miklós