A Capa Központban nyílt új állandó André Kertész kiállításához kapcsolódva bemutatunk néhány képet, amelyeken maga a fotográfus kerül a középpontba. Önarcképek és más felvételek egy vizionárius fotográfusról.

André Kertészt 1914. október 5-én, húszévesen sorozták be az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Elsőként Klagenfurtba vezényelték kiképzésre, majd novemberben Görzben folytatódott a gyakorlatozása, itt érkezett meg hozzá új kamerája. 1915 januárjában elkapta a tífuszt, március végéig kórházban lábadozott. Ezt követően Esztergomba érkezett, innen júniusban indult vonattal az orosz frontra. Kertész az átélt élményeket fotográfiák által is rögzítette, bár nem volt haditudósító, ugyanakkor tisztában volt a fotográfia erejével, ő a frontvonaltól távolabb, katonatársai portréját, a háborús hétköznapokat és a disszonáns tájakat, lebombázott, kifosztott városokat örökítette meg. 

Az 1915-ben készült felvételei, köztük a levelet író katona, a sebesült bajtársak, a latrinán ülő bakák vagy a patakparton tetvészkedő önportré a hadipropagandától merőben eltérő képet festett a háború valóságáról.

Kertész számára a természet közelségének megélése és az ehhez köthető felszabadult szabadságérzet elsősorban Szigetbecséhez és Dunaharasztihoz kapcsolódott gyermekkorától egészen 1925-ös párizsi emigrációjáig. Ezekre a helyszínekre és élményekre egyfajta „tiszta forrásként” tekintett, melyből egész élete során meríthetett. Kertészt pályája elején Jenő öccse támogatta leginkább a fotózásban, akit szintén vonzott a terület. Szabadidejükben szoros együttműködésben dolgoztak, kísérleteztek a fotográfiával. Jenő gyakran hozzászolt és kritizálta André munkáját, és amellett, hogy a fotográfus legfőbb modellje volt, több felvételt is készített bátyjáról a meghatározó vidéki miliőkben.  

A harmincegy éves André Kertész 1925-ben érkezett Párizsba, nagy ambíciókkal, némi megtakarítással és egy fényképezőgéppel. Kertésszel mindig ott volt a kamerája, a műtermi összejöveteleken, a futuristák ünnepségén, a Café du Dôme asztalainál, és akkor is, amikor Párizs tereit, parkjait járta. Képeit ebben az időben képeslapformátumra nagyította, ez lehetőséget biztosított számára, hogy a fotói kézről kézre járjanak, és interakciót váltson ki vele. Ajándékként, névjegyként és postai levelezőlapként is használta ezeket a kisméretű, aláírással ellátott fényképeket, ezáltal tudósított otthon maradt családtagjainak a párizsi életéről és fotográfiai eredményeiről.

1927-ben kiállítása nyílt Jan Sliwinsky lengyel zeneszerző és zongorista Au Sacre du Printemps nevű galériájában, ahol több portrét is bemutatott (Tristan Tzara, Paul Dermée, Piet Mondrian, Michel Seuphor és Károlyi Mihály arcképeit), de felbukkant két feszes szerkezetű budafoki képe is, mintegy ellenpontként az új fotográfiai úthoz képest, melyen elindult. A portrék mellett párizsi életképek, utcai jelenetek is feltűntek. A tárlat ismertséget hozott számára, ami további lehetőségekhez juttatta. Még a kiállítás évében elkészítette a híres árnyékos Önarcképét. 

Kertész még katona évei alatt, 1915 augusztusának végén egy tűzharcban mellkaslövést kapott, bal karja átmenetileg lebénult. Sebesült katonaként Esztergomban sokszor megfordult a Mala uszodában. Itt készült a Víz alatt úszó című fotográfiája is, melynek készítésekor lenyűgözte a víz tükröződésének, torzító hatásának játéka. Ez a megtalált motívum és gondolat éveken át foglalkoztatta, és különböző módon ugyan, de vissza-visszatért hozzá. Később Párizsban 1930-ban készítette el Carlo Rimnek, a Vu magazin új szerkesztőjének portrésorozatát, mely egy önfeledt vidámparki fotózás eredménye: tobzódik a személyiséget és a látványt átalakító torzítótükör játékosságában.

Kertészt leszerelése után, 1918-ban a számára csöppet sem vonzó pénzügyi hivatalnoki pálya várta, de egyúttal egy életre szóló találkozás is Salamon Erzsébettel, a fiatal, műkedvelő festőnövendékkel, akivel rövidebb-hosszabb megszakításokkal ugyan, de végigkísérték egymás életet. Kertész 1919-ben ismerte meg Erzsébetet a Budapesti Giro- és Pénztáregyletben. A fotográfus megismerkedésüktől kezdve számtalan képen örökítette meg szerelmét, későbbi feleségét. Az Erzsébetet ábrázoló fotók sajátos csoportját alkotják azok a kettős arcképek, melyeken Kertész is megjelenik a lány mellett, szoros közelségben, átölelve őt, vagy rajongó tekintettel fordulva a lány felé.

Erzsébet portréi közül kevés került be a kanonizált, kiállított és publikált alkotások közé, többségében csak azokat ismerhette meg a közönség, melyek elvontan, szimbolikusan, távolságtartóan mutatják be a fiatal nőt. Kivétel ez alól a harmincas évek elején, párizsi újratalálkozásuk alkalmával egy montparnasse-i kávéházban készült közös képük, mely az egymásra találás öröméről közvetít, illetve a közös életük kezdőpontjának számító ikonikus kettős portréjuk, melyet Kertész a hatvanas években újrafogalmazott és drasztikusan megvágott.

Salamon Erzsébet belépése Kertész életébe tovább mélyítette a művészetek iránti elkötelezettségét, érdeklődését. Élete során számos magyar és nemzetközi alkotóval kötött szoros barátságot, köztük Kovács Margit kerámiaművésszel is. A szentendrei Ferenczy Múzeum archívuma megőrizte Kovács Margit és a Kertész házaspár különösen érdekes magánlevelezéseit az 1960-as és 1970-es évekből. Ezekből a dokumentumokból érzékletesen rajzolódik ki, hogyan élte mindennapjait Kertész és felesége.

A Capa Központ André Kertész – A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből című új állandó kiállítását, illetve Kertész életművét a tárlathoz kapcsolódó weboldalon keresztül részletesebben is megismerheti. A kiállítás kurátora Kopin Katalin.

Korábbi cikkeink a kiállítással kapcsolatban:
Budapesttől New Yorkig – Idézetek André Kertésztől

André Kertész: A szentimentalista – Válogatás Szigetbecsének ajándékozott képeiből – Új állandó kiállítás a Capa Központban

André Kertész életműve új perspektívából – interjú Kopin Katalin kurátorral