Urbán Tamás 1945-ben született Szatmárnémetiben. Először mérnöknek, majd a MÚOSZ Újságíró Iskolájában tanult. Az 1960-as évektől a 2000-es évekig fényképezett, pályafutása során képek tízezreit készítette el többek között a Pest Megyei Hírlap, az Ifjúsági Magazin és a német Stren számára. Elsőként fotózhatott javítóintézetben és börtönben, gyilkosságok és halálos balesetek megrázó helyszínein. Testközelből örökítette meg a perifériára szorultak – kábítószerfüggők, hajléktalanok, prostituáltak – életét. Kivételes munkásságát 2018-ban Fotóriporteri Életműdíjjal jutalmazták. Idén szeptemberben, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából jelent meg A fotóriporter naplójából 1945–2000 című kötete, amelyben személyes visszaemlékezései olvashatók, kiemelve életművének fontosabb állomásait. A könyv megjelenése apropóján a hosszú múltra visszatekintő, nem mindennapi karrierjéről beszélgettünk.

Zachar Veronika: Már kisgyermekként érdeklődött a fotózás iránt, emellett gimnazista korában írási jelentek meg különböző iskolai újságokban, egy cikke a Népszabadságba is bekerült. Mindennek ellenére mégis a Műegyetem villamosmérnöki karán kezdte meg a felsőfokú tanulmányait. Mi ennek az oka? 

Urbán Tamás: Ennek elég egyszerű a magyarázata. A szüleim mérnökök, műszaki beállítottságúak voltak, és ők mindenféleképpen azt akarták, hogy a gyermekükből is mérnök ember legyen. Ezért azt mondták, hogy a Műegyetemre jeletkezzek. 

Az egyetemet megelőzően a tanulmányaimnak viszonylag bonyodalmas előzményei voltak, ugyanis amikor valamiből rossz jegyet szereztem, akkor a szüleim abban a pillanatban átvittek egy másik iskolába, bár nem volt sok lehetőség. Gimnáziumban többször adódtak viszályok abból, hogy a tanáraimnak nem tetszett az, hogy egy taknyos diákjuknak cikkei jelennek meg a megyei újságban, vagy a Népszabadságban. Nem mondták ki persze, de nyilvánvaló, hogy ezért szigorúbban vettek engem. A lényeg az, hogy így két gimnáziumban végeztem el a négy évet. Úgyhogy most két osztálytalálkozóra is járok, mert mindenhol jó barátságok alakultak ki. 

Kamaszként rendszeres levelezője voltam a Pajtás újságnak, 1959 karácsonyára egy hatalmas világatlaszt kaptam is ajándékba a laptól. Jó kapcsolatom alakult ki a szerkesztőségi tagokkal és nyilván ennek a híre elterjedt Pesten is. Több újságíróval vagy stábbal is együtt dolgoztam, amikor még Debrencenben éltem, mert tudták, hogy rám lehet számítani. Teljesen más világ volt, abban az időben nem sokat jártak vidékre a pesti lapok, amikor azonban mégis eljöttek, nagy szükségük volt egy olyan bolondra mint én, aki mindenkit, illetve minden helyet ismer. Ennek következtében ismerkedtem meg a gimnázium második évének végén a Magyar Ifjúság szerkesztőivel, akikkel innentől kezdve kapcsolatban voltam, úgy hogy ebben az időben még nem is fényképeztem. Az első filmemet a lap egyik fotós adta, hogy ne álljak ott tétlenül mellette, amíg ő fotózza a lányokat különböző kitekert pózban, hanem fényképezzek én is. 

Valahogy így keveredtem a szakmába, de akkor még maximum egy cikket írtam anyák napjára, amit Népszabadság 1959-ben le is közölt, miután levélben beküldtem számukra. Ebben az írásomban még saját fotóim nem szerepeltek. Ekkoriban elképzelhetetlen volt az, hogy egy kezdőnek, gyakornoknak saját anyaga jelenhessen meg egy nagy lapban. Nem is gondoltam arra, hogy nekem megjelenjen egy képem a Magyar Ifjúságban. Volt négy fotográfus, és ők csináltak mindent. Maximum egy MTI-snek adtak valamilyen lehetőséget, de nem volt az, mint ma, hogy örülnek, hogyha valaki ad publikálásra kész cikket. A Magyar Ifjúságban hosszú évekig nem is jelent meg saját riportom. 

A gimnáziumi tanulmányaim végén édesapámat, mint öntözési szakértőt felhelyezték Budapestre a Földművelésügyi Minisztériumba, én pedig egyetemre mentem. Az 1960-as években protekció kellett ahhoz, hogy valaki bekerülhessen egy olyan intézménybe, mint a Műegyetem, nekem pedig semmi nem volt. Debrecenből kerültem Budapetre, viszont rendesen tanultam. Felvettek egyből, ami nagy csoda volt, de azt tényleg a tudásomnak köszönhetem. 

Z.V.: Mit gondol mi lett volna, ha végül nem a sajtófotós karrier felé sodorja az élet?

U.T.: Nem tudom megmondani. Ebből állandóan összetűzésem volt szegény szüleimmel, mert ők a sajtószakmát a legleprásabb foglalkozásnak tartották. Elég komoly harcot kellett velük folytatnom, és a végén azt a disznóságot is elkövettem, hogy kibuktam az egyetemről. Az első két évben még nem volt nagy probléma, mert az még úgy ment. De amikor már bejöttek a komoly tárgyak, az elméleti villamosságtan meg egyebek, azokhoz már ész kellett. Mikor kibuktam nagyon el voltak keseredve. Sajnáltam is a szüleimet, akik szerintem soha nem bocsátottak meg nekem. Édesapám már korábban, de édesanyám tavaly hunyt el száz évesen. Még előtte is felvetettem neki ezt, és persze ő annyira intelligens volt, hogy mondta, hogy hát nem, most már nem bánja. Dehát addigra már több díjat nyertem. Úgyhogy, azért láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy sajtófotós lettem.

Z.V.: A könyvében olvastam róla, hogy az édesapja is szeretett fényképezni…

U.T.: Édesapám teljesen amatőr módon fotózott. Jól emlékszem rá, amikor kiskoromban az egyik vegyszer ráömlött a bőrére és több hónapig bebugyolált kézzel járt. Azt hiszem talán két vagy három képem van, ami megmaradt tőle. Úgyhogy nem, a családból nem volt senki, aki különösebb hatást gyakorolt volna rám ezen a téren. Nagyapáim közül egyikünk vámtiszt volt, magasrangú, csak később „B listázták”. A másik pedig vasutasként dolgozott, a Debreceni állomásnak sokáig ő volt a főnöke. Szóval teljesen más beállítottságú felmenőim voltak. 

Z.V.: Hogyan került közel azokhoz a szerkesztőséghez, amelyek később meghatározóak lettek a karrierjében? 

U.T.: Miután Debrecenben eladtuk a házunkat vettünk egy öröklakást Budapesten. Ekkor kezdtem el bejárni a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe a Somogyi Béla utca 6-ba. Viszont ekkor sem azért, hogy fotózzak nekik, hanem mert jól éreztem magam abban a társaságban. A Magyar Ifjúságnál egy napig nem dolgoztam, viszont ott „éltem”. Ha vidékre mentek én is mentem, cipeltem a fotósok táskáját. Tőlük tanultam meg a fotózásnak azt a részét, ami tulajdonképpen teljesen fölösleges volt. 

Kotroczó Istvánnal például különösen jó kapcsolatom alakult ki. Az ő fotós módszere azonban roppantmód egyszerű volt, az számított neki leginkább, hogy a csajok jól nézzenek ki a képeken. Ugyanis a Magyar Ifjúság első oldala, az mindig egy ilyen „jó nő” fotó volt, ami az újság népszerűségét is fokozta. Nagy szó volt akkoriban a címlapon megjelenni. Ennek kapcsán nyilván megtanultam azt, hogy miként kell lányokat tetszetősen fotózni. Szóval igazuk volt a szülőknek a sajtózás tényleg egy link foglalkozás, legalábbis Kotroczó példáját megnézve mindenképp, akit bár mesteremnek tekintek, de az is elmondható róla, hogy nem vetette meg az alkoholt. 

Z.V.: 1969-től elsőként a Pest Megyei Hírlapnál dolgozott fotóriporterként. Hogyan került ehhez a laphoz mindenféle előképzettség nélkül? 

U.T.: Teljesen véletlenül keveredtem a Pest Megyei Hírlaphoz. Oda is protekcióval lehetett elsősorban bejutni. A kollégáimnak, akikkel együtt dolgoztam az apja vagy az Esti Hírlapnál volt rovatvezető, vagy máshol. Nem voltak rossz újságírók, de mindenkinek volt valamilyen hátszele. Kivéve engem, mert nekem a szüleim, ha rajtuk múlt volna felnégyelnek nemhogy protezsálnak. 

A lap akkori főszerkesztője Suha Andor már unta azt, hogy mindig ráakasztanak valakit, valamilyen családi, vagy rokoni kapcsolat okán. Ezért 1969-ben váratlanul leszólított a Népszabadság klubjában, a Blaha Lujza téri Sajtószékházban, ahol én ekkor még mást sem csináltam, csak rohantam pultoz és hordtam a rumos kólát a szerkesztőségi tagoknak.¹ Tehát én ilyen „szaladj két kóláért” címszóval voltam ott, amikor egyszer csak ez a Suha odajött hozzám és megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, mivel eddig annyit tudott rólam, hogy a Kotroczónak vagyok a segédje. 

Ekkorra már vége volt az egyetemnek, és nekem sürgősen el kellett mennem dolgozni. Röviden felvázoltam a főszerkesztőnek a kilátástalan helyzetemet, hogy protekcióval bekerültem egy szőrmeipari vállalathoz adminisztrátornak. Borzasztó életem volt ennél vállalatnál. Reggel fél nyolckor kezdődött a munka a külső Váci úton, ami nagyon távol volt a lakásunktól. De szó nélkül csináltam, mert nem volt más választásom. Ekkoriban a Honvédséget senki nem úszhatta meg, a hazát védeni kellett, ha nem géppisztollyal akkor más módon. Mivel nekem orvosi papírom volt róla, hogy magas a vérnyomásom, így hadiadó fizetésére köteleztek, ami a munkabérem 12 százalékának levonását jelentette. Mindenesetre megtanultam, hogy milyen angyalföldi vagy újpesti munkásnak lenni.

Tehát Suha felvetette, hogy másnapra bevihetnék hozzá néhány fotót a Pest Megyei Hírlap szerkesztőségébe. Miután látta képeket, egyből mondta, hogy fel vagyok véve, én pedig nagy örömmel otthagytam a szőrmeipari vállalatot. Később derült ki, hogy azért ment ilyen simán az interjú, mivel az előző nap a lap akkori két fotósa közül Gárdos Katalin kijelentette, hogy hamarosan szülni fog, így a továbbiakban nem szeretne vidékre járni dolgozni. Suha mielőtt ezt bárki megtudhatta volna és beajánlhatta volna valamelyik ismerősét a helyére, inkább úgy döntött, hogy gyorsan felvesz valakit, hogy ne lehessen őt kijátszani. Végül én lettem az a valaki. 

Z.V.: Melyik fotóit vitte be az interjúra?

U.T.: Amiket a Kotroczóval csináltam. Suhának teljesen mindegy volt, neki csak az számított, hogy lehetőleg egy olyan fotós kerüljön a szerkesztőségbe, aki nem protekciós. 

Z.V.: Milyen volt a megyei lapnál dolgozni? 

U.T.: Nagyon jól éreztem magamat, miután felvettek. Ketten voltunk fotósok Gábor Viktorral, aki idősebb volt nálam, és mivel nem nagyon szeretett utazni, így mindig én mehettem helyette vidékre. Ebben az időben a pártújságok, ami a Pest Megyei Hírlap is volt, a párt garázsból kaptak kocsit ezekhez az utazásokhoz. Ez egy hatalmas garázs volt, ahol sorakoztak a Mercedesek és a Volgák. 

Reggelente általában jött értem egy fekete Volga, majd elmentünk egy újságíróért és indultunk is tovább egy járásba. Ekkor már volt eszem, és egy-egy fotózás alkalmával – például, ha egy gyárba mentünk – végig fotóztam majdhogy az egész létesítményt, nem csak egy-két képet készítettem. A fotóimat így több héten keresztül le tudtam adni. Az tök mindegy volt, hogy a megyei lap egy nagyon rossz nyomású újságnak számított, az illusztrációra mindig szükség volt. Nem minősült valami igazi ünnepségnek, hogyha nem volt ott a megyei hírlap. A Népszabadság nem volt annyira érdekes, de a megyei lap igen. Velünk mindig kivételezetten foglalkoztak, mert ezt az újságot látta a megyei pártbizottság. 

Z.V.: Miért döntött úgy, hogy három év után átigazol a Ifjúsági Magazinhoz? 

U.T.: Az Ifjúsági Magazin egy nagyon híres lap volt, és teljesen más fókuszú, mint a Pest Megyei Hírlap. A számokkal bajban vagyok, de körülbelül 250–300 ezer példányban jelent meg havonta. 

1972-ben kerültem ehhez a laphoz, amit egy nagyon jó stáb vitt addig. Hiába mondok neveket, de a szakmának a krémje. Azonban miután leváltották az akkori főszerkesztőt fölállt az egész szerkesztőség, és megmondták, hogy ők is elmennek. Így új stábot kellett alapítani, amibe én is bekerülhettem. A Magazinban voltak társadalmi cikkek is, itt kezdtem el az első komolyabb anyagaimat készíteni. Emlékszem, hogy az egyik első riportom egy abortuszról szólt. Én azóta se láttam abortuszról fotós anyagot. Írni írnak róla, de a fotós dokumentáció szerintem kevésbé jellemző. 

Az Ifjúsági Magazin egy havi lap volt, ami azt jelentette, hogy maximum egy hét alatt fel tudtam dolgozni egy témát, és utána azt csináltam, amit akartam. Azonban sok kollégámmal ellentétben én nem a munka gyors letudására törekedtem. Reggeltől estig dolgoztam: este lelaboráltam egy anyagot, másnap pedig mentem egy másik újságíróval. Már ebben az időben el tudtam magamat adni, tehát mindenhová be tudtam jutni. Nem volt előttem olyan hely, ahol bezárultak volna az ajtók. Volt olyan, hogy szakszervezeti összejövetelt is összehívtak miattam, mert túlteljesítettem a penzumom. Emiatt többször volt nézeteltérésem az idősebb kollégáimmal, de a fiatalokkal kifejezetten jól kijöttünk. 

Z.V.: Hogyan hatott a MÚOSZ Újságíró Iskola a fotográfiai látásmódjára? 

U.T.: Az Ifjúsági Magazinnál tanultam meg tulajdonképpen a szakmát, csak közben el kellett végeznem az újságíró iskolát is, mivel semmilyen korábbi fotós előképzettségem nem volt. A többieknek se sok, de legalább volt egy ipar iskolájuk, ahol részt vehettek fotós képzésekben és megtanulhattak retusálni, meg világítani. 

1974-ben hívtak be felvételizni. Nagy grémium volt, híres újságírókkal találtam szembe magam, akik nagyon kikérdeztek. Minden jelentkezővel ment a főszerkeztője – beszélgettek a zsűritagokkal, mert régen látták egymást. Velem senki sem jött, de ennek ellenére végül mégis úgy döntöttek, hogy felvesznek. 

Miután megszületett a döntés rögtön egy kéréssel hozakodtam elő a felvételiztetőim felé. A két éves képzéshez kapcsolódva mindeképpen el kellett végezni egy marxista egyetemet is, ennek a teljesítésére kértem egy év halasztást. Ilyet korábban még senkitől sem hallott a bizottság, hogy valakit, akit éppen most vettek fel, máris halasztani akarjon. Ez időben kerültem a Ifjúsági Magazinhoz, és azt hoztam fel indokként, hogy szeretnék az új munkahelyemen bizonyítani. Végsősoron rábólintottak az egy év halasztásra, de először úgy kirúgtak, hogy a lábam sem érte a földet. 

1975-ben jeles eredménnyel végeztem el a képzést. Szerencsére a második évben, már Féner Tamás és Keleti Éva is tanítottak az iskolában. Előttük Járai Rudolf oktatott bennünket, az óráin a rácsok mögül fényképeztünk állatokat a Fővárosi Állatkertben. 

Viszont Keleti Éva, és Féner Tamás komoly feladatokat adtak. Az elméleti órákon számos új ismeretre tettem szert, és a gyakorlati feladatokon keresztül is sokat tanulhattam. A magam részéről nagyon komolyan vettem a különböző órai feladványokat. A csoporttársaim általában egy óra alatt elkészítették a bemutatásra szánt fotósorozatukat a különböző helyszíneken, aztán mentek a moziba. A kövekező feladat kiosztásáig nem volt más teendőjük az iskolában. Én pedig egy hétig mást sem csináltam, csak mentem az egyik háztól a másikig. A legtöbb épületbe bekéreckedtem, ha kellett felmentem a padlásra, hogy jobb képeket készítsek az adott témához. A képzés során kezdtem el azon gondolkodni, hogy a fotóval valóban lehet mondanivalót is közölni. Ez volt az én iskolám tulajdonképpen. 1972 körül jött meg az eszem!

Z.V.: Az Aszódi Javítóintézetben készült vizsgamunkája volt az első olyan projektje, amelyen több hónapig dolgozott beépülve a gyermekek és a dolgozók közé. Az Újságíró Iskola hatására született meg Önben az elhatározás, hogy jobban beilleszkedjen ebbe a közösségbe? 

U.T.: Igen, pontosan így volt. Izgatott az ottani helyzet, és hogy miként lehetne a leghitelesebben dokumentálni a javítóintézetben élő gyermekek mindennapjait. Ezért mélyen beleástam magamat a témába. 

Hosszú ideig jártam Aszódra, és miután úgy éreztem, hogy elkészült az anyag 1975 decemberében egy kiállítást is szerveztünk az Intézetben. A megnyitóra sokan eljöttek, Pestről is. Mindenki akivel beszéltem el volt ragadtatva. Köztük Keleti Éva is, aki a megnyitóbeszédében külön kiemelte, hogy ezt az anyagot feltétlenül be kell mutatni Budapesten is.

A megnyitón azonban ott volt az Művelődési Minisztérium egyik illetékese is, aki nem értett egyet Keleti Évával. Ebben az időben, ugyanis sem börtönről, sem az intézetről nem jelenhettek meg efféle anyagok. Ez a bizonyos László elvtárs a megnyitóbeszéd alatt szó nélkül felállt és kijelentette, hogy ezek a képek az intézet falai közül biztosan nem kerülhetnek ki, le lesznek szedve a falról és a raktárba kerülnek.

Nekem nem sok minden esett addig ennyire rosszul, mint ez a történet. Mégis életem első komolyabb, egyéni anyagáról volt szó, amelyet az Ifjúsági Magazinba készítettem. Mindenki dicsérte a fotókat, a gyerekeknek is tetszettek a képek, amelyek végül lekerültek az intézmény pincéjébe. 

Úgyhogy ezután a 2000-es évek elejéig nem tettem be a lábam az intézetbe, sőt még Aszód közelébe sem szívesen mentem. Pedig az akkori igazgató is rendes volt, külön levelet is írt, hogy köszöni a munkámat. 

Z.V.: Később a 2000-es években kerültek elő az eredeti kópiák…

U.T.: Igen, negyven évvel a kiállítás után az intézet tanárai rendet raktak a pincében, és ekkor vették észre az eredeti képeket, amiről engem is értesítettek. Később 2018-ban ez az anyag a Capa Központban is be lett mutatva, a fiammal közös kiállításunkon. Ádám szintén fotós, együtt mentünk el újra Aszódra, ahol ő is készített egy sorozatot. Sok változás sajnos nem történt az intézményben, a fiam anyaga is hasonló ábrázolást nyújt a gyermekek helyzetéről. 

Z.V.: Az Ifjúsági Magazinnál töltött éveiben kezdett el hajléktalanokkal, punkokokkal, később a börtönökben, fiatal bűnözőkkel, kábítószerfüggőkkel foglalkozni. Mennyire volt lehetősége reálisan bemutatni a helyzetüket a lapban? 

U.T.: A ’80-as években többnyire már szabad kezet kaptam a lapnál. Korábban persze akadt néhány ügy, aminél küzdeni kellett, hogy megjelenhessen, de a főszerkesztők általában rendesek voltak, és végül nekünk adtak igazat.

Viszont rengeteget jártam bíróságra a fotózott témáim miatt, például az 1973-as Ifjúsági Parkos sztorinál is. Ennél a történetnél végső soron körülbelül 18 évet ültek a park vezetői, köztük Rajnák László is, mert a közreműködésünknek köszönhetően a hatóságok kiszúrták, hogyan nyomtattak engedély nélkül belépőket, és hogy az ételek és italok árához is rendszeresen hozzácsaptak kisebb-nagyobb összegeket, saját zsebre dolgoztak.

Annak érdekében, hogy biztosan nyilvánosságra kerülhessen az ügy, kitaláltuk, hogy három külön feljelentést írunk az Ifipark vezetősége ellen: egyet a KISZ-nek, egyet a Népi Ellenőrzési Bizottságnak, egyet pedig a rendőrségnek. A kerületi rendőrkapitány – aki jó barátom volt – amikor megtudta, hogy más szervek is megkapták a bejelentést, kénytelen volt komolyabban venni az esetet, nehogy úgy tűnjön, hogy lemarad vagy kevesebbet tud, mint a többiek. 

Aki nagyban csal, annak a beosztottjai is csalnak. Körülbelül negyvenen voltak jelen az ítélet hirdetésnél. Volt köztük olyan is, akinek „mindössze” annyi volt a bűne, hogy kivitte a zsíros kenyeret, ami 2,70-be került, de ha valaki három forinttal fizetett, nem adott vissza belőle. Amikor a Parkba járó fiatalok ezt szóvá tették kitiltással fenyegették őket. Végül ezek az úgynevezett mezítlábas pincérek ejnye-bejnyével megúszhatták.

Érdekesség, hogy a feleségemmel, aki akkor még csak a barátnőm volt, együtt vettünk részt a leleplezésben. Összegyűjtöttünk olyan fiatalokat, akiket közvetlenül érintettek a vezetőség által elkövetett visszaélések. Szántó Gábor újságíró is velünk dolgozott, és a rá jellemző rámenősséggel mindenkit feljegyzett, akivel beszéltünk. 

Az ügy 1974 júniusában zárult le teljesen. Plusz csavar, hogy a vád egyik beidézett tanúja a barátnőm volt, akivel ugyanebben a hónapban össze is házasodtunk.

Z.V.: 1977-től a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának első titkára volt. Beszélne erről az időszakról? 

U.T.: Erről nem szívesen beszélek, mert nem tartozik a legszebb emlékeim közé. A stúdióval kapcsolatos előkészületi munka nagyjából 1975 körül indult. Féner tudta, hogy én egy lelkes ember vagyok, ezért engem bízott meg a titkári feladatokkal. Két évig kellett küzdeni azért, hogy egyáltalán legyen stúdió helyiség, legyen tagság, és rendesen elindulhasson az egész kezdeményezés. Viszont a megalakulást követően egy évvel később le is léptem. Akkoriban az elnökség inkább afféle öregek tanácsa volt, nem volt könnyű velük szót érteni. 

Mára legtöbben azt sem tudják, hogy én töltöttem be a FFS első titkári pozícióját. Szinte teljesen láthatatlanná váltam.

Z.V.: Úgy tudom, hogy az aszódi anyagát be tudta mutatni a Stúdió első kiállításán…

U.T.: Igen, 1978-ban volt az a kiállítás a Munkásmozgalmi Múzeumban. De ott csak egy szűk válogatást mutattam be az anyagból. Akkor már nem érdekelt László elvtárs. 

Ennek a tárlatnak a kapcsán is fújolt ránk az összes öreg, hogy mit akarunk mi fiatalok. Szóval akadtak kellemetlenségek, de nem számít, semmit sem csinálnék másképp, és semmit sem bántam meg.

Z.V.: 1990-ben jött el a Magyar Ifjúságtól, ekkoriban kereste meg Önt a hamburgi Stern magazin. Mesélne a lapnál töltött éveiről? 

U.T.: Amikor 1990-ben kikerültem a Sternhez, két évig javarészt magyar anyagokat készítettem, mert 1989 után Németországban megnőtt az érdeklődés Magyarország iránt. Szóval hazajártam fotózni a lap számára.

Fantasztikus élmény volt ott dolgozni, nehéz szavakba önteni. Ha voltak ötleteim, felvethettem őket a szerkesztőségi értekezleteken, és az első körben rögtön elfogadtak belőlük kettőt. Ezt a kettőt ki is fizették, ráadásul nagy összegeket adtak értük, akár hatezer márkát is kaphattunk. Akkoriban ez jelentős összegnek számított. Később az anyag vagy megjelent, vagy nem, de a fizetés előre megtörtént. A Stern akkoriban 350 oldalas volt, de nagyjából a felét hirdetések tették ki. Egy oldalas hirdetés ára pedig nagyjából százezer márka volt. 

Az itteni megbízásaim közül példaként említhetem az átépített, illetve átfestett Trabantokról készült riportomat, ami nagyon megmaradt bennem.

Végül a családommal, és a gyermekeimmel töltött időt fontosabbnak tartottam a folytonos utazásnál, ezért felmondtam a lapnál és végleg hazajöttem. 

Z.V.: 1992-től a Zsaru magazin, majd 1994-től a Blikk bűnügyi riportereként dolgozott. Rengeteg súlyos esetet dokumentált, a nap huszonnégy órájában kapott riasztásokat a rendőrségtől, mentősöktől, és többször részt vett a helyszíneléseken, illetve a mentési folyamatokban. Hogyan tudott bizalmat kiépíteni ezekkel a szervekkel? 

U.T.: Nem tudok rá válaszolni, ilyennek születtem. Volt egy kis gép az oldalamon, és ha úgy éreztem, fényképeztem. A mentősök tudták, hogyha engem hívnak az olyan mintha ott se lennék. Nem másztam bele az arcukba, tudtam hová szabad lépnem a helyszínelés során, megvoltak nálam a helyszínen használandó alapvető eszközök. Mindig meghúzódtam a háttérben, nem villogtam, csak csendben dolgoztam. Ugyanez volt a helyzet a kórházakban és a börtönökben is. Ha szükség volt rá, akkor még a mentési folyamatokban is részt vállaltam. Emellett sohasem írtam le olyasmit, ami nem volt igaz. Ennek köszönhetem, hogy könnyebben befogadtak. 

Mindig sikerült elkészítenem azt a képet, amit szerettem volna, csak türelem kellett hozzá. Mások mikor odamentek, rögtön kattintottak és ezt nem vették jó néven. Tulajdonképpen engem azért is hagytak dolgozni a mentősök és a rendőrök, mert mindig időben odaértem a helyszínre, és amíg a bizottság ott volt, és le nem zárta a helyet, addig én is jelen voltam. Szóval nem arról volt szó, hogy odamentem, készítettem két képet, aztán továbbálltam. Érdekeltek az esetek, és nagyon jó kapcsolatom alakult ki a rendőrökkel és a bizottsági tagokkal, olyannyira, hogy gyakran együtt vacsoráztunk. Úgymond stábtag voltam. 

Több olyan cikk is megjelent rólam, amelyekben arról írtak egyes kollégáim, hogy a rendőrök kivételeznek velem, nem tetszett nekik, hogy engem olyan helyszínekre is beengednek, ahová őket nem. 

Z.V.: Munkássága során volt olyan eset, amelynél fizikailag is megsérült, vagy veszélybe került?

U.T.: Ilyen csak egyszer fordult elő, mert akkor megfogadtam, hogy többet nem lesz hasonló. 1972-ben a filmszínházaknál üzletelő fiatal jegyüzérekről készítettem fotókat. Több alkalommal ott voltam, amikor a nyomozók lekapcsolták az ilyen neppereket. A fiatalok azonban ártatlanságukra hivatkozva általában hamar kijöhettek a kapitányságról. Egy alkalommal, amikor este a szerkesztőségből indultam haza az előhívott képeimmel össze-vissza vert egy csapat közülük a Múzeumkertnél. Nagyon szégyelltem, hogy velem ilyen megtörtént. Azóta mindig mindenre figyelek.

Körülbelül négyezer eset volt, amikor csak bűnügyekkel foglalkoztam. Borzalmasabbnál, borzalmasabb ügyeket láttam, de ezeknél mindig vigyáztam magamra. 

Z.V.: Több fotókiállításáról is elmondható, hogy rendhagyó módon zajlott le. Gondolok itt a helyszínekre vagy a használt eszközökre, amelyek a képeket kísérték. Hogyan tudta elérni, hogy a Blaha Lujza téri, vagy a Nyugati aluljáróba rendezhessen tárlatot? Milyen hasonló kezdeményezései voltak még?

U.T.: Az első aluljáróba rendezett fotókiállításom a Blahán volt, 1995-ben. Ez a budapesti rendőrfőkapitány, valamint a főváros közlekedési főnökének felkérése nyomán valósulhatott meg. Az volt a kérésük, hogy állítsak össze egy válogatást abból a több száz fotóból, amelyeket a főváros útjain történt súlyos balesetek után készítettem. Az egyetlen kikötésük a kiállítással kapcsolatban az volt, hogy olyan helyen legyen, ahol sok ember látja majd. Ekkor jutott eszembe az aluljáró ötlete, aminek mindenki nagyon örült. Így minden segítséget megkaptam a kivitelezéshez. Lezárták az aluljárót, sőt még egy igazi motort is elhelyezhettem ott. Állítólag még vidékről is feljöttek Pestre, hogy megnézzék, hogy leszáguldott egy motor az aluljáróba. 

A másik hasonló kiállításom a Nyugati aluljárójában volt 2000-ben a Kábítószer Fogyasztás Elleni Küzdelem Napja alkalmából. Ezt a tárlatot Ádám fiammal közösen szerveztük. Mindig igyekeztem valamivel vizuálisan „feldobni” a kiállításaimat. Ennél az esetnél az aluljáró két oldalán helyeztük el a fotóinkat, a tér közepére pedig 22 koporsót fektettünk. Azért 22-őt, mert 2000 júniusáig ennyien hunytak el kábítószer-túladagolásban. 

Ezekhez hasonló köztéri akciót szerveztünk 2000 szeptemberében a Generali-Providencia Biztosító és a BRFK felkérésére, megemlékezve arra a 118 közlekedési balesetben elhunyt emberre, akik 1999-ben vesztették életüket. Fél napra lezárták nekünk Andrássy utat, hogy fotózhassunk és létrejöhessen egy plakát, amelyhez statisztákat kértünk fel, hogy az úton elterülve holtnak tettessék magukat.

Z.V.: Mely ügyek voltak azok, amelyek után úgy érezte, hogy ideje végleg abbahagyni a sajtófotózást?

U.T.: Talán Döcher György ügye volt rám ilyen hatással. 1999-ben végezték ki őt és testőrét a Palotás vendéglőben egy Skorpió géppisztollyal. 

Döcherről azt hittem, hogy börtönben ül, amíg a mentősöktől meg nem érkezett a halálának a híre. Később kiderült, hogy az ügyvédje jó pénzért végstádiumú betegségre hivatkozva elintézte, hogy kedvezményt kaphasson, holott valójában semmi baja nem volt. Így az utolsó hónapjait a saját vendéglőjében tölthette. Két embert gyilkoltak meg február 2-án, a többi vendéget életben hagyták. Brutális és véres eset volt.

Ez előtt az ügy előtt nem írtóztam ennyire a hasonló szituációktól, de ezt követően durván rámjött a depresszió. 

Z.V.: Jelenleg is életműve rendszerezésén dolgozik? Mit gondol, hogyan lehetne a legcélszerűbb a közönség elé tárni ezt a hatalmas anyagot? 

U.T.: Igen, ezen is dolgozom, csak az a baj hogy nem értek hozzá, nem vagyok szakember. Úgyhogy nekem ez nehezen megy. De azért csinálom. Részben a családi otthonunkban rendszerezem az életművem, illetve Mogyoródon van erre egy 20 négyzetméteres nagyon jó épületem. 

A rendszerezésen kívül, most már próbálom kiszórni az anyagaimat. Például megvolt 40 évfolyamnyi a Magyar Rendőr magazinból, amit nemrég sikerült a Hagyományőrző Rendőrszázadnak odaadni. 

Ezek mellett éppen egy kiállítási tervet készítek a magyar kábítószerfüggők életét bemutató anygomra fókuszálva. Tulajdonképpen a 1970-es évek óta foglalkozom ezzel a témával, de az utóbbi 20 évben nagyon előtérbe került. Ennek az anyagnak a lezárásként valósulhatna meg a tárlat. Visszatekintést szeretnék tenni a ’70-es évekre, a kábítószer használat tekintetében. Helyszínnek egyelőre az Örs vezér terén lévő aluljárót néztem ki, de még nem sikerült sekivel tárgyalnom az ügyben. Bár másnak is eszébe juthatna ez az aluljáró dolog. Ennél jobb kiállítóhely szerintem nincs. Rengetegen látják az itt kiállított képeket, és ez a lényeg. Itt muszáj elmenni mellettük.  

Z.V.: Van olyan fotósorozat az archívumában, amelyet eddig nem mutatott meg a nyilvánosságnak és szívesen mesélne róla? 

U.T.: A Németországban készült sorozataim jutnak hirtelen az eszembe. Illetve, a most megjelent könyvemben lehet olvasni egy-két esetről, amiről eddig nem publikáltam fotókat nyilvánosan. Ilyen például a 1997-es Verő Ernő történet is, ami a felettünk lévő lakás bérlőjének szerencsétlen haláláról szól. 

Z.V.: Hogyan tudtak szelektálni a könyvben megjelenő történetek között? A Pillangóval töltött évekről például nem lehet olvasni a könyvben. Miért döntöttek, úgy, hogy kimarad az a fontos szál? 

U.T.: Szándékosan a kevésbé ismert történetekre szerettünk volna fókuszt helyezni, az olyanokra amikről még kevésbé hallottak velem kapcsolatban az emberek. Pillangó története az egy külön könyv. Az idei kötetnek nem célja, hogy a teljes élettörténetemet bemutassa, inkább csak rövid visszaemlékezésekből áll. 

Miután megjelent ez a napló kedvet kaptam leírni még több esetet. Hiszen ebben a könyvben a történetemnek maximum az ötvened része jelenik meg. Azt sem tartom kizártnak, hogy lesz folytatása. Azok között az anyagok között, amiket 1990–94 között, mint bűnügyi fotós csináltam, nagyon sok érdekes eset van. Ezt az időszakot is részletesebben fel szeretném még dolgozni.

Z.V.: Kik segítették a könyv megjelenését? 

U.T.: A kötet szövegének gondozásában Szerényi Tamás segített, a grafikai tervezésben pedig Szűcs Nóra működött közre. De leginkább a családom támogatott a megjelenés során. A fiam, Ádám, és a felesége, Judit rengeteget segítettek a szövegek véglegesítésében és szerkesztésében. Sőt, Ádám volt az, aki egyáltalán rábeszélt arra, hogy kezdjem el leírni a történeteimet.

Nagyon szeretem a családomat, még ha ezt néha nehezen is tudom kimutatni. A feleségemmel nemrég ünnepeltük az 51. házassági évfordulónkat, és mérhetetlenül hálás vagyok neki, hogy ilyen hosszú ideje kitart mellettem. Amikor megismertem a Népszabadságnál dolgozott, később pedig a Világ Ifjúságnál, Storynál. A lányomból is tervezőszerkesztő lett. A fiam pedig remek fotós. Úgyhogy mi ilyen „sajtócsalád” vagyunk.

Az Urbán Tamás: A fotóriporter naplójából (1945–2000) című könyvet 2025. szeptember 16-án mutattuk be a Capa Központban. A könyv a Capa Központ jegypénztárában 5000 forintos áron megvásárolható.

Urbán Tamás volt az első fotóriporter-adományozója a Fortepannak. Az életművéből jelenleg öt és félezer fotó tekinthető meg online, melyek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók. 

Korábbi tartalmaink Urbán Tamás életművéhez kapcsolódva: 

5 dolog, amit Urbán Tamástól tanulhatsz a fotográfiáról, 2018
Fotóriporteri Életműdíj 2018: Urbán Tamás
Beszélgetés a 2018-as Fotóriporteri Életműdíjas Urbán Tamással
Urbán Tamás Felesleges Pillangó című kiállítása a Capa Központban, 2020. március 5. – augusztus 23.
Virtuális tárlat – Urbán Tamás: Felesleges Pillangó, 2020
Urbán Tamás: Felesleges Pillangó (részlet), 2020
Szárnyát szegte a „fölösleges Pillangó”. Rács mögött az arc nélküli ember (Kurír, 1990)
Fiáth Titanilla: A legvidámabb barokk – Pillangó anekdotái az államszocializmus éveiből (részlet), 2020
Fiáth Titanilla: Bétaville és macskapörkölt – Pillangó, a felforgató, 2021

1. Abban az időben már nem lehetett alkoholt inni a Népszabadságban, ezért úgy döntött a pincérúr, hogy amikor valaki kólát kér, akkor önt bele rumot is, úgyhogy az egész társaság rumos kólát ivott. Ide jártak a Népszabadságosok, az Esti Hírlaposok, a Szabad Földesek, Népsportosok, meg a Magyar Ifjúságosok is. ↩︎